Az Építők I veretlenül, 8 győzelemmel és 2 döntetlennel fordult rá a célegyenest jelentő Final Fourra. Az utolsó fordulóban 5-5-ös döntetlent játszottunk a Soroksár I-el és ezt a meccset már mi engedtük ki a kezeink közül, ami valahol egészen jól hangzik. 4-1-re vezettünk, a Soroksár ilyen mélyen ritkán volt az utóbbi években, de aztán sajnos visszaküzdötték magukat a félidő után 4-4-re. Utána újabb gólt szereztünk, a végén viszont egy buta hiba miatt kornert kaptunk, amit értékesítettek, 5-5 lett a végeredmény.

Na, szóval így érkeztünk meg az elődöntőbe, ahol a közel sem makulátlan (10 meccs/ 4 győzelem/2 döntetlen/4 vereség) Szent Lászlót kellett volna legyőznünk a döntőért. Az alapszakaszban két szorosabb meccsen, de oda-vissza legyőztük ellenfelünket, viszont tavaly ugyanekkor borsot törtek az orrunk alá és 2-1-es győzelmükkel akkor ők jutottak a fináléba. Idén viszont ég és föld volt a teljesítményünk a tavalyiakhoz képest, ennek ellenére háát, őőő, khmmm sikerült megint kikapnunk. 5-4-es vereséggel az elődöntőben véget értek az álmodozások a döntőben való részvételre.

Az első félidőben kaptunk 3 védhető gólt, de Kovács Norbi révén szereztünk is 2-őt, így egygólos hátrányból kezdtük a második félidőt. A második játékrész viszonylag korai szakaszában sikerült is az egyenlítés: Norbi ismét villant. Ezután úgy nézett ki, hogy felébredtünk és haladunk a győzelem felé, ám két szituáció következtében elvesztettük a mérkőzést: 3-3-nál hetest kaptunk, amit a legmagabiztosabb kezű játékosunk, Wesselényi Márton vállalt el.  Maradjunk annyiban, hogy nem ment be.

Utána pedig, szintén 3-3-nál, egy szentlászlós akció végén Deli Dani szép védését követően elkezdtünk cselezni a körön, a Szent László labdát szerzett és kegyetlenül megbüntette a kényelmeskedésünket. Ezután vészmegoldásként vészkapussal rohamoztunk, de ahogy szinte az egész meccsen, pontatlanok voltunk, labdát szerzett az ellenfél, lekontrázott minket, 1 perccel a vége előtt eldőlt a meccs. Szinte rögtön utána szereztünk egy kornergólt, de ez is kevésnek bizonyult, ismét megsemmisültünk fejben és elbuktuk az elődöntőt.

Utána új mumusunkkal, a Soroksár II-vel játszottunk az előkelő bronzéremért, ahol hármasával hagytuk ki a lehetőségeinket, a mondást pedig ismerjük: kihagyott helyzetek megbosszulják magukat, a Soroksár talált egy gólt, 1-0-val mentek a szünetre. A második félidő szintén mennyeien kezdődött, ismét gólt kaptunk, 2-0, klassz. Ezután viszont utolsó koncentrációinkat összeszedve megint új erőre kaptunk, rövid időn belül a helyzeteinket végre gólokra váltottuk, 3-2-ről várhattuk a végét. Itt először egyenlítettek a piros mezesek, de erre is volt válaszunk, kínkeserves 4-3-as győzelmünk dobogót és kibúvót ért a totális szégyen ellen.

Az Építők II. az utolsó fordulóban hasonló „bravúrt” ért el, mint a nagytesó, nem tudta megverni azt az Olcote-ot, ahol az összes német, valamint a fő kapus is hiányzott: a nagyon kínos, 3-3-as végeredmény azt jelentette, hogy egy ponttal lecsúsztunk a Final Fourt érő negyedik helyről. És milyen érdekes, hogy 6 forduló után még 5 pont előnyben voltunk a Soroksár II-vel szemben…

Hát marad a „majd jövőre” sablon, de egy következő elemzésben azért megmutatom az érem másik, azaz pozitív oldalát is. Hajrá kék-fehér!

Azok, akik ottmaradtak az eredményhirdetésen és tudnak örülni a bronzéremnek, meg azok, akik nem tudnak örülni egy bronznak...

Fotó: Kiss Katinka (borítókép), Herberth Balázs